11. Fejezet

Kicsit gondolkodós, kevésbé beszélgetős rész lett, de remélem tetszik! A kövi részben elég izgi dolgok lesznek, és még egy teljesen új szemszögből is láthatjuk a dolgokat, ami kicsit még érdekesebbé teszi a dolgokat. Ti mit gondoltok Greyről? Jó vagy rossz fiú? Na és arról az új srácról? ;) Na jó olvasást, igyekszem minél hamarabb rakni a részeket, mert már van elég időm rá! ^^ 
ui.: Köszönöm a majdnem 5000 megtekintést!! <3

Beleszeretni egy barátba

(Rose szemszöge)

Egyszer régen, még a sötét korszakom előtt, a sorsom által vezetett utam egy sráchoz vezetett. Ebneveldén ismertem meg. Unatkoztam otthon, így hát kiírtam hogy pasik írjatok - vagy valami ilyesmit - és egy teamjos nevezetű srác küldött egy üzit, amire mai napig emlékszek nem is csoda, hisz ő egy elég meghatározó személyiség volt az életemben:

"Csáó mizu? :DD" Ismerkedés level 4538711. De nem ez volt a lényeg. Visszaírtam neki: "xax semmi kül vld?" Régen elég gázul írtam, én magam is gáz voltam. De ő mégis bírt engem. Dumálgattunk, hülyültünk, néha meg-meg dicsért, hogy cuki vagyok, vagy édes én ilyenkor csak nevettem. Nem volt önbizalmam, vagyis a pokol legmélyebb bugyraiban volt, mivel sosem voltam a fiúk kedvence. Picike és husis voltam akkoriban, meg amúgy is fiús voltam, mint anyum. Mindig szekáltak, ezért mindig ütöttem, vertem őket. Anyum mondta, hogy őt nem érdekli, ha intőt kapok (mert azzal fenyegettek), csak üssem szét őket, védjem meg magam. Mondjuk már kicsi koromban érdeklődtem a fiúk iránt, mindig tetszett valaki, persze én neki sosem. Sosem bókolt nekem egy fiú sem, ezért sem hittem el neki sosem, hogy tényleg az lennék, aminek ő mond. Nyár vége volt, mi meg mindig hajnali 3ig beszélgettünk. Nem érdekelt, hogy apám elküldött vagy 5x aludni nem érdekelt. Szerettem vele beszélgetni, egy évvel volt csak idősebb nálam. Nem sokkal később áttértünk a skypera. Már suli volt, de mi amint tudtunk ráirtunk egymásra, és amíg engedték fenn maradtunk, csak hogy beszélhessünk. Mindent elmondtunk egymásnak, még a legféltettebb titkainkat is. Egymással álmodtunk, elmeséltük milyen volt a napunk, mi történt, ha bajban volt a másik rögtön ugrottunk. Védelmeztük egymást. Egymás menedékei voltunk a körülöttünk lévő világ elől. Időközben a legjobb barátok lettünk. Aztán volt egy srác, akit csajok és pasikon ismertem meg tetszett jártunk is (neten keresztül mert messze lakott), de szakítottunk, - már nem tudom miért - , barátnőmmel Amberrel jött össze, amiért nagyon haragudtam rá. Kitaláltam, hogy játsszuk el Jossal, hogy járunk. (Josnak hívtam, mert a rendes nevét nem mondta el.) Persze nem tudtam akkor még, hogy én hogy érzek, azt meg végképp, hogy ő hogy érez irántam. Fogalmam sem volt milyen tényleg szerelmesnek lenni. Akkor tapasztaltam meg mindent először, 12 évesen. Milyen a szerelem, mennyire jó és mennyire szar tud lenni. Pedig látni nem láttam, ő sem engem, mert webkamom nem volt, neki sem. A belső tulajdonágába szerettem bele. Abba, amilyen kedves volt, jófej, törődő, és bármit megtett volna értem, ahogy én is érte. Önzetlenül, semmit nem kérve viszonzásul szerettük egymást. Persze később már hallottuk, és láttuk is egymást. És ez csak fokozta az érzéseinket! Végül decemberben mikor végre bevallottam neki, hogy szeretem, mert mindig őszinték voltunk egymással, nem sokáig bírtam magamban tartani, aztán májusban nagy nehezen a sok érdekes flörtölős üzi után összejöttünk Jossal. És itt jönne a happy end. De ez nem egy film, ez a valóság. Itt nem ér véget a sztori azzal, hogy a két főhős végre összejön. Nem, még csak itt kezdődik minden... A gondok már azelőtt ott voltak körülöttem, mielőtt még megismertük volna egymást Jossal. A távolság és az, hogy azt hittem sok barátom van, de csak sok hamis volt. Becca-ban sosem kellett volna megbíznom, pedig elsőben ő volt az első barátom, mára gyűlöljük egymást. Én azért mert megkeserítette a életem, ő meg nem tudom, talán élvezi, hogy ha tönkre teheti a másikat. Vele beszéltem meg a Josos ügyeim, aztán közel férkőzött hozzá, már a hugicája lett, és facen írogatták (mikor jártunk), hogy szeretlek <3 meg ilyenek.. Persze erre ki ne lenne féltékeny? Na mindegy, 1 hét után szétmentünk. Volt még 1-2 ok, nem csak a féltékenység. Összetörtem. Persze voltak az otthoni gondok, anyám, a suliban sem hagytak nyugton és most már Jossal is minden felborult. Nem volt barátom, akiben bízhattam volna, nem volt senkim. Csak magam voltam. Részben az én hibám, mert utána elég kegyetlenül bántam vele. Őt hibáztattam mindenért, holott én magam voltam a hibás. Önző, depis, hisztis és kegyetlen voltam. Magányos voltam, sírva keltem, s feküdtem. Világ végét vártam, azt, hogy végre véget érjen mindez. A 7-8-os évem pokol volt. Gyűlöltem mindent, és mindenkit. Ha nem tettem volna ígéretet neki akkor, hogy nem csinálok hülyeséget, én már nem lennék itt. Nem volt kiért éljek, nem volt célom, nem maradt semmim. Elvesztettem a nagyim, akiben a legjobban bíztam, anyámat, a legjobb barátomat, és a szerelmemet is. Elveszett voltam. Végül Abby mentett meg, megelégelte, hogy mindenért engem bántanak, én vagyok a hibás. Ő lett a legjobb barátnőm, az első aki tényleg barátnő volt. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha nem szeretek bele egy barátomba sem. Nem bírnám ki, ha elveszítenék egy barátot. Habár azóta szinte felnőttem, és rengeteg ember jött és ment az életemben, megtanultam elengedni azt, aki nem való az életembe. És persze a szívemet jéggé fagyasztottam, kőbe zártam s köré rengeteg akadályt, és falat építettem. Azóta sem jutott át rajta senki.
Ez az én történetem, mielőtt új életet kezdtem volna. 3 éve történt, még beszélek vele, de már sosem leszünk olyan jó barátok, mint régen. Nem tehetjük mindezt meg nem történtté. Egyszer-egyszer egész jót beszélgetünk, mondjuk ha nincs csaja akkor rengeteget, ha van leszarja a fejem, és havonta 1x jó ha ír. Én még másfél évig szerettem, míg ő gyorsan leváltott. Nekem sokáig fontos volt még, míg neki én nem. Már nekem sem olyan fontos. Lassan olyanok leszünk, mint két ismerős kiknek volt közös múltjuk... Mindketten változtunk. Változott a nézetem, gondolkodásom, életem. Nem mondanám, hogy sokkal értelmesebb lettem, de jobb vagyok, mint anno voltam. Egy jó tapasztalat lett belőle. Akkor csesztem el mindent, mikor elmondtam neki mit érzek. Emiatt elvesztettem egy barátot. Nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát! Racionálisan kell gondolkodnom, észnél kell lennem, mert most elég érett vagyok ahhoz, hogy jól döntsek. Jól kell, hogy döntsek! Inkább elrejtem az érzéseim, mintsem a történelem megismételje önmagát. Őt nem akarom elveszíteni... Őt nem...
- Rose! Föld hívja Rose-t! - szólalt meg mellettem nővérem, Léna. Kábultan ránéztem. - Menj el a boltba, köll kenyér meg tej, meg tudod mit?! Vegyél már vajat is!
- Más valaki nem tud elmenni? - kérdeztem, semmi kedvem nem volt sehova se menni.
- Nem, szóval elmész. Itt a pénz.
- Jól van... - mondtam sajnos nem mindig vitatkozhatok vele, úgyis addig rágja a fülem míg el nem megyek. Rosst most nem hívtam, kell egy kis idő, hogy felfogjam. Így hát bedugtam a fülem, és megindultam. Lassan nyugodtan sétálgattam Brooklyn utcáin, a fejemben csak ő járt. Vajon mikor szerethettem belé? Mióta dobog így a szívem, mikor rágondolok? Vajon mikor lett minden ennyire éles, színes és szép? A változás észrevétlenül szökött az életembe. Talán nem minden változás rossz. Persze a ying-yang mindig ott van, de ez most jó. Kicsit másképp látom a dolgokat, a múltat, s a jövőt is. Fényesebbnek, reménnyel telibbnek. Mint ahogy a Holt Költők Társaságában°, csak őket a tanár vezeti rá a másféle látásmódra, pl.: ők ráállnak a tanári asztalra, más szemmel tekintenek le. Ezáltal, hogy máshogy látok dolgokat, már kezdem érteni a reakcióimat. Hogy miért nyugtatott meg mindig az illata, mosolya, szívverése, hangja, érintése. Talán ezért is vagyok nálunk annyit. Mert ő ott van. Persze még a legmerészebb álmaimban sem gondolnám, hogy ő ilyet érezne irántam. Az már tényleg luxus lenne. Nekem már az is bőven elég, hogy ismerhetem és a barátja lehetek! Mások még idáig sem jutnak el vele. Tehát bőven elégedett vagyok a ténnyel, hogy az életem része. Úgy fogok tenni, mintha Rydel szavát meg sem hallottam volna. A boltból visszafele jövet annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy valakit figyelmen kívül hagytam. Egy ismerős srác állt előttem, kissé aggódva. Kihúztam a fülesem.
- Minden oké? - kérdezte. Eddig még sosem beszéltünk, csak amikor egy busszal mentünk reggel, vagy délután, akkor köszöntünk egymásnak. Gondoltuk, hogy mivel elég sokat találkozunk legalább köszönhetnénk a másiknak. Egyszer az anyjával láttam 3 megállónyíra a házunktól, felszálltak, aztán mikor felálltak jelezni - mert hát ugyanott szállnak, mint én -, bambulok ki zenét hallgatva az ablakon, mire látom, hogy a srác rám néz. Néz, néz, néz, majd visszafordul. Aztán az anyja is megcsinálja ugyanezt. Aztán mikor leszálltam, az anyja úgy nézett, mintha a leendő menyasszony lennék... Meg tudom, hogy van egy öccse, akik totál olyan mint ő, mert láttam egyik nap az apjával a megállóban. A nevét nem tudom, ő sem azt enyémet, de azt tudja, hogy hol lakom, - én csak annyit, hogy ő pár házzal arrébb -, mert egyszer láttam egy haverjával a szomszédban. A másik szomszéddal annyira nem tartom a kapcsolatot, mint Rossékkal, szóval róluk nem tudok sokat.
- Persze, miért kérded? - néztem rá értetlenül.
- Csak mert annyira elmerültél a gondolataidban, hogy nem is köszöntél, észre se vettél. Pedig mindig köszönsz. - mondta. Igen, jogos, mindig mikor észreveszem, köszönök neki, de most valahogy tényleg máshol jártam...
- Ja gome... vagyis bocsi! - nem tudtam mégis mit mondhatnék. Nem volt idegen, de annyira azért nem ismertem, hogy elmondjam, hogy miért voltam annyira elmélázott. Azért mégiscsak ez az első igazi beszélgetésünk. Volt már, hogy mikor megláttuk egymást szemüvegben, nagyot néztünk, hogy ő kajak szemüveges? De ilyeneken kívül semmi.
- Semmi baj, csak furcsa volt. Amúgy a nevem Jakob, de hívj csak Jake-nek. - mutatkozott be, kb fél év után. Na a végén egy nyálas Twilight szereplőbe futottam bele...
- Én Rose vagyok. - mondtam. A srác nem sokkal volt magasabb nálam, vagyis kb olyan 170 centi körül lehetett. Igen, az én 150 centimhez képest elég jó. Minimum 15-16 lehet a srác, aranyos kisfiús arca van, de persze a kinézete csalhat. Jake elmosolyodott. Azt hiszem alig várta, hogy végre tudja a nevem. Vagyis a reakciójából ezt szűrtem le. Vannak olyan kisfiúk, akik megijednek, ha egy idősebbel beszélnek, pedig nem látszom túl idősnek. Múltévben nyaralni mentünk faterral, nővéremmel, az ő pasijával meg az uncsimmal, és reggel a svédasztal felelős kis sráctól kértem tejet a gabonapelyhemhez, és szegényen láttam az ijedtséget, csak úgy makogott... Pedig csak tejet kértem... Remegő kézzel rakta elém az asztalra. Azt hittem mentem összehugyoz mindent szerencsétlen, de nagyon ari volt!
- Örülök, Rose! Izé... - kezdte neki, de nem nagyon tudta hogy. - Majd valamikor kiülünk a parkba? Tudod egy kicsi dumálgatni, meg minden. Idegesít, hogy szinte mindennap látlak, de szinte semmit sem tudok rólad. Persze csak ha van kedved hozzá. - vetette fel az ötletet.
- Persze, szívesen! - vágtam rá. Ez egy automatikus reflex válasz, mikor valaki azt hiszi, hogy ezzel másnak gondot okoz. Ilyenkor mindig éreztetem, hogy ez hülyeség. A válaszom láttán újra elmosolyodott. - Viszont nekem mennem kell, ha nem haragszol.
- Ja nem, persze menj csak, majd még találkozunk! - mondta s mentünk tovább utunkra. 1 hét múlva gála... Szombat reggel korán indulunk, hogy egy kis városnézés is beleférjen. Este 8-tól lesz a gála, szóval lesz időnk bőven. Mert hát én még nem jártam LA-ben.. Igen tudom gáz, hogy New York-i vagyok, és LA-ben még nem voltam, de hát na nem tudtam eljutni. 1 hét és máshol leszek, kicsit pihizek, nem a sulira és az ott lévő gondokra összpontosítok! Grey a hét további részében próbálkozott, de mindig levakartam valahogy, de volt, hogy Kate küldte el. Nem tudom miért próbálkozik ennyire jóvá tenni, még virágcsokrot is küldött! Komolyan nem értem! Ott van a többi csaj, de mégis azt akarja, hogy megbocsájtsak neki. Mindig azt hangoztatja, hogy belém szeretett. Már kezd idegesíteni. Miért nem fogja fel, hogy nem fogok már semmit sem elhinni neki? Miért alázza meg magát mégis? Most komolyan, ki érti ezt? Ki érti egyáltalán a fiúkat, mert én nem az is biztos! Mindegy. Már megkezdtem a visszaszámlálást, és szegény Katet is az őrületbe kergetem, hogy folyton arról beszélek, hogy mi lesz majd a díjátadón, hogy hogy fogok Ross nyakába ugrani, meg ilyesmi. Persze azt, hogy hogy érzek iránta még neki sem mondta el, bár lehet sejti. Eléggé ismer ahhoz, hogy felismerje. Végül kiböktem neki. Nem lepődött meg rajta, mert hát nyilván leesett neki, mielőtt még bennem tudatosult volna, hogy szerelmes vagyok. Vicces, mi? Persze, amint újra találkoztunk zavarba jöttem, mert rögtön eszembe jutott, hogy mit érzek iránta... De ahogy tudtam, visszafogtam magam a közelében, úgy tettem, ahogy eddig is. Persze az egész napos szekálások nem maradtak el, így elvoltunk. Mostanság egyre többet megyünk sétálni a környékre, ami igazán csak most tűnt fel. Jó néha csak vele lenni. Imádom a többieket is, de ha kettesben vagyunk az nagy boldogsággal tölt el, mert akkor csak velem foglalkozik, csak rám figyel. A közelben annyira nem ismerik, így álca nélkül is kijöhet. Minden percet, amit vele tölthetek élvezek. Egyik nap megint leültünk a tavacskához, emlékek jöttek fel bennem, mikor legelőször jártam itt. Bajom volt, és ő elhozott a rejtekhelyére. Egy olyan helyre, amiről senki nem tudott, nekem mégis megmutatta. Mellette különlegesnek érzem magam, értékesnek. Hogy nem vettem ezt észre eddig? Hisz nem így volt mindig is? Az első veszekedésünk jutott eszembe. Kiakadtam, hogy nem mondta el, hogy ő egy sztár. Holott igazán leeshetett volna nekem is. Leginkább az zavart, hogy úgy éreztem nem bízik bennem, azért voltam akkor olyan vele. De már akkor rájöhettem volna, hogy többet jelent nekem, mint barát. Másnál sosem akadtam ki ennyire. De mint mindig az ilyen nehezen esik le, mondjuk lehet azért, mert reflexből elrejtem az érzéseimet, meg hát nem vagyok az a típus, aki könnyen kimondja az érzéseit. De ahogy telt a hét annál kevesebbet gondoltam erre, és úgy teltek egyre lassabban a napok. Mintha csak tudta volna, hogy ez jelenti nekem a megváltást, és hogy jobban értékeljem majd ha eljön végre, direkt lelassítja az időt, hogy aztán felgyorsuljon, és egy szempillantás alatt véget érjen. Az utolsó nap, a díjátadó előtt, mivel valamiért most pénteken nem volt suli ezért, mivel olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam otthon ülni, felkeltem, ettem, felöltöztem, és léptem is a Parkba. Kb 7-8 percnyire van itt egy park, ahol van ilyen kondis részleg, játszótér, mini KRESZ pálya, nagy füves rész, focipálya tehát elég nagy és szép. Úgyis szép időnk volt napos, vagyis már amennyire lehetett látni a felhőkön át. Vittem pokrócot, könyvet, egy kis rágcsát, inni, meg a fülesem, és kiültem a füves részre. Egész jó kis pihenésnek ígérkezett a nap. Egyedül, kicsit magammal foglalkozva, meg azzal, amit szeretek. Jólesik néha kilépni a szürke hétköznapokból, mást csinálni, mint általában. Már egy jó ideje kint voltam, mikor valaki elállta azt a kevés fényt is, amit átszűrődött a felhők között. Felnéztem.
- Szia Rose. Meglepő, hogy itt találkozunk. - mondta. Na lőttek pihenésemnek!
- Szia Jake. Hát nem igen szoktam kijárni, de annyira izgatott vagyok a holnap miatt, hogy muszáj volt kijönnöm, nem bírtam otthon ülni! Egy kis levegőzés sosem árt. - mondtam. - És te hogy-hogy itt? - tudakoltam, én sem láttam még itt, holott voltam párszor már a Parkban.
- Kijöttem egy kicsit edzeni. - mondta. Értelmes fejem láttán megszólalt: - Csak pár hete kezdtem, szóval még semmi eredménye nincs, de keményen dolgozok! De mi lesz holnap? - tudakolta. Huppsz. Néha észre se veszem, de sokat beszélek...
- Hát a Kids Choice Awards lesz, és van olyan, akire szavaztam. Alig várom, hogy megtudjam, hogy megnyeri-e a díjat! - hazudtam. A biztonság kedvéért jobb, ha nem tudja, hogy egy sztár lakik itt. Ross sem örülne neki, ha többen tudnák, hogy ki.
- Ohh, értem, ez az ami LA-ben lesz igaz? Én holnap odautazom, hogy élőben láthassam! Ariana Grande a kedvencem! - csillogtak a szemei. Jesszus ő is ott lesz? Mondjuk ő nem igazán tudja, hogy ott leszek, csak annyit mondtam, hogy várom, lehet azt hiszi, hogy TV-ben nézem. Talán jobb is, ha ott látna, akkor tuti jönnének a kérdések: Együtt vagytok? Mi van köztetek? Hogy ismertétek meg egymást? Hogy viseled, hogy mindenki odavan a pasidért? és egyéb idióta kitalációk, az emberek fantáziából ítélve.
- Nekem is Ariana a kedvencem! - csillogtak a szemeim. Bele se gondoltam, hogy mennyi sztárt láthatok majd, úristen! Még jobban várom, mint eddig! Persze így már sorra jöttek a témák, amiről beszélgethettünk. Estig dumáltunk, míg hűvös nem lett. Épp készültem fölállni, mikor visszahúzott.
- Maradjunk még! Egy ideig úgysem tudnék aludni... - mondta pirulva. Én is így voltam vele hát maradtam még. De persze egyre jobban fáztam. A pokrócot már magunkra terítettük, amennyire tudtuk, de még így is hideg volt. Hirtelen egyik pillanatról a másikra, odahúzott magához. Ettől totál zavarba jöttem, nem tudtam mit csináljak. Nem szoktak engem csak úgy átkarolgatni, nem vagyok hozzászokva. Jó, oké Ross-szal mindig ez van, de az más... Őt ismerem már fél éve, meg ő a legjobb barátom, és nálunk már megszokott. Kis idő múlva úgy döntöttem, jobb lenne megindulni, kicsit kezdett zavarni a helyzet.
- Izé... holnap korán kelek, szóval mennem kéne. - kezdtem neki.
- Ohh persze, nekem is, induljunk. - mondta, látszott rajta, hogy zavarban van. Útközben csönd volt. Kínos csönd. Az utcán, ahol ő befordult volna, elhagytuk, tovább ment velem. Csak nem haza akar kísérni? Jesszus, mikor lettem ennyire felkapott a pasik körében? Mióta vesznek észre?
- Köszi, hogy hazakísértél, igazán nem kellett volna! - hálálkodtam, nem tudtam ilyenkor mit kéne tenni, oké láttam filmeket, de na.
- I-igazán nincs mit. - mondta mosolyogva. Jake lassan közeledett felém, arca egyre közelebb jött, leesett, hogy mit akar, de nem tudtam mit tegyek, lefagytam, míg valaki megmentett.
- Rose! - kiáltotta. - Hol voltál? Hívtalak egy csomószor! Egész nap nem láttalak, aggódtam érted! - erre mindketten felkaptuk a fejünket. Ross... engem keresett? Kerekedett szemmel néztem, ahogy hozzánk fut, és szorosan megölel.
- Ross! A Parkban voltam, pihengettem. Mégis mi bajom lett volna? - néztem rá értetlenül.
- Apád mondta, hogy ott vagy, de nem találtalak sehol! - mondta. Leesett miért nem talált.
- A Hero's Parkban kerestél? - néztem rá.
- Igen, miért? - kérdezte. Ohh istenem ezt a hülyét!
- Mert én a Brooklyni Parkban voltam... - fogtam a fejem.
- Ööö Rose. Ő ki? A pasid? - szólt közbe Jake.
- Hogy mi? NEEEM! - vágtuk rá. Ross-szal összenéztünk, majd gyorsan Jake-re. Mi csak barátok vagyunk - mondtam pirulva.
- Ohh értem. Akkor én megyek, majd meg találkozunk! - s köszönésképpen megölelt. Ross úgy bámult minket, hogy szinte átdöfött a tekintetével. Miután elment rögtön megkérdezte ki volt az.
- Reggelente meg délutánonként láttuk mindig egymást aztán már elkezdtünk köszönni a másiknak, most meg összetalálkoztunk a Parkban és elbeszélgettük az időt. Amúgy ő is ott lesz a KCA-n. Csak nem féltékeny vagy? Vagy miért érdekel téged ennyire? Tudok vigyázni magamra! - néztem rá kérdőn. Jó is lenne, ha féltékeny lenne! Jaj mikre gondolok én?! Azonnal ki kell ezt vernem a fejemből!
- Te bolond! - ölelt meg újra. - Még, hogy tudsz magadra vigyázni... Akkor miért törték össze a szíved, mondd? - kérdezte halkan. Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől, erre nem számítottam. Az, hogy ennyire aggódjon értem ok nélkül, aztán most ez... A fejem versenybe szállhatott volna piros labdával a suliban... - Miért nem hagyod, hogy valaki megvédjen? Miért nem engeded le a védelmed? Miért tartod fenn még előttem is? - kérdezte még mindig a fülembe suttogva. Mégis honnan... tudja?
- Én... próbálom leengedni... de nem megy... - mondtam alig hallhatóan, s visszaöleltem.
- Engedd, hogy segítsek, Rose. Holnaptól, engedd meg, jó? - kérlelt. Miért mond nekem ilyeneket? Megoldom egyedül, ha tudom, ha nem akkor úgyis a segítségét kérem.
- Izé.. jó.. - mondtam. Mi mást tehettem volna? Muszáj lesz valahogy ledöntenem a falaim. Ezek után a szavak után alig bírtam aludni. Gyakorlatilag semmit sem aludtam, mert egész éjjel ezen gondolkodtam. Mindennél jobban vártam a reggelt, és azt, hogy újra vele lehessek.