5. Fejezet

Na meghoztam az új részt! Éjjeli kukacok, akik most fenn vagytok, elsőként olvashatjátok, miként reagál Rose, arra, hogy Ross egy világsztár. Néha megéri fenn maradni! ;) Amúgy kövi részben félig Ross, félig Rose szemszögéből lesz. Megtudjátok ki, hogy látja a dolgokat, mire gondol, mit érez. Talán egy kicsit furcsa lesz, de remélem tetszik majd! ^^ Komiba írjátok le, hogy tetszett-e vagy sem. Ha igen akkor lesz még ilyen! :) Na további jó netezést, aki meg aludni megy mint jómagam, annak jóéjt! Bye-bye ^^

Megbánás

(Rose szemszöge)

- Azt kérdeztem mit jelentsen ez?! - dühöngtem. Teljesen kiakadtam. Hogy titkolhatta el előlem? Azt hittem a legjobb barátok vagyunk, erre tessék kiderül ez, és rájövök, hogy már megint naiv voltam... - Ezért volt minden? Halljam van még valami, amiről tudnom kéne? Esetleg van egy eltitkolt gyereked, testvéred, esetleg feleséged? - faggattam, habár ez elég hülyeségnek hangzott.

- Figyelj én bízok, benned a legjobban, sajnálom, hogy nem mondtam el, de féltem, hogyha elmondom akkor... akkor... - kezdett magyarázkodni. Túl jól ismerem azt, ha valaki mentegetőzik, így mielőtt még újabb hazugságot talált volna ki, félbeszakítottam.

- Akkor mi? Rohantam volna a sajtóhoz, hogy itt lakik a híres rockbanda, az R5, vagy esetleg azt hitted, ha megtudom, akkor majd kihasznállak, és csak azért lógok majd veled, mert híres vagy? Hát most nagyot csalódtam benned, Ross... - ordítottam, s akaratlanul kicsordultak a könnyeim. Már megint elhittem... Már megint. - Nem tudom elhinni, hogy ennyire nem bízol bennem, hogy ennyire nem ismersz! - láttam, hogy nyitja a száját, hogy mondjon valamit mentségére, de közbeszóltam. - Ne is mondj inkább semmit, ki tudja lehet az is hazugság lesz! Greysonnak igaza volt. Tényleg nem az vagy akinek megismertelek. Azt hittem barátok vagyunk, és mindent elmondunk egymásnak! Azt hittem velem őszinte vagy, de látom tévedtem!

- Ha már itt tartunk, te se mondtál el mindent! - kiáltott ő is.

- Mi van? Én mindig mindent elmondtam neked! - nem értettem mire céloz.

- Na és anyáddal mi van? Mert arról egy szót sem szóltál soha, vagy, hogy régen mennyit bántottak, hogy volt egy nagy szerelmed, és még ki tudja hány dolgot te sem mondtál el! - vádolt meg. Erről meg honnan tud?

- Ezeket mégis honnan veszed? - kérdeztem. Kíváncsi voltam, vajon ki mondhatta el neki.

- Onnan, hogy részegen mindent elmondtál, hogy mi történt anyuddal, hogy elhagyott mindenki, hogy kibírhatatlan voltál, hogy volt egy srác, valami Josh, akibe totál belezúgtál, de mindent elcsesztél, hogy mennyien csesztettek, hogy mennyi fájdalmat kellett elviselned, ezt mind nekem sírtad el, tudod? - láttam a szemében, hogy már ő is nagyon dühös. - Ezekről semmit sem tudtam, és még te beszélsz nekem őszinteségről? Meg, hogy mindent elmondtál nekem? Tudod, mit? Legyen! Haragudj rám, ítélj el, bánom is én, de előbb nézz már magadba! Te papolsz nekem őszinteségről, miközben, ugyanolyan álszent vagy te is! Anyád mit szólna ehhez...? - ezt nem tűrhettem tovább, kezem az arcára lendítettem, és egy jó nagyot csattanva érte el a bőrét. Fél perc múlva vörösen festett a kezem nyoma, ott ahol eltaláltam.

- Anyámat ne merd a szádra venni! - égett a szemem a dühtől. Itt lett elegem. - Takarodj! Nem akarlak látni soha többé! - mondtam, s rácsaptam az bejárati ajtót, majd felrohantam a szobámba, kulcsra zártam, nekidőltem az ajtónak, lassan lecsúsztam a földre, átkaroltam a lábam, s elkezdtem bőgni. Hallottam, ahogy felrohan a lépcsőn és megáll az ajtóm előtt.

- Rose... - kopogott be. - Kérlek bocsáss meg, nem akartalak megbántani, nem akartam ezt mondani, csak úgy kicsúszott a számon... - mentegetőzött.

- Nem érdekel! Menj el, nem vagyok kíváncsi rád! - kiáltottam.

- Kérlek Rose... - mondta. Nem szóltam semmit. Már nem volt számára mondandóm, de ő még ott állt, aztán mikor egy kis idő múlva megnéztem, hogy itt van-e még, már csak hűlt helyét találtam. Csak ott álltam és néztem ki a fejemből, kínomba a padlót vizsgáltam. De bár ne néztem volna, mert parketta egy kicsit nedves volt, és én tudtam is, hogy miért... Azt hiszem őt is elvesztettem... Erre a gondolatra még jobban zokogni kezdtem, idegességemben, és fájdalmamban belevágtam egy nagyot a falba. A fizikai fájdalom hatására kicsit csillapodott a sírás, de nem teljesen. Így mielőtt még bárki hazatért volna gyorsan becsaptam az ajtóm bebújtam a takaróm alá, és azt kívántam, bár egy álom volna ez az egész. Mondhatni álomba sírtam magam. De valamikor hajnalba, hirtelen kipattant a szemem. Az új telóm szerint, amit még tőle kaptam karira, fél 3 múlt 4 perccel. Feltápászkodtam az ágyból felkapcsoltam a villanyt, és mikor belenéztem a tükörbe szinte megijedtem saját magamtól. Szörnyen néztem ki: a sminkem szanaszét kenve az arcomon, a szemeim vörösek, a hajam merő kóc, a kezem irtóra fájt, és még a tegnapi ruhámban voltam. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy nem álom volt, pedig nagyon reméltem... Nagyot csalódtam benne. Tényleg azt hittem, hogy őszinte velem, hogy ő igaz barát, de azzal, hogy hazudott, már nem tudom. Greyson volt az aki felnyitotta a szemem. De ő honnan tudta? Honnan tudott arról, hogy Ross ki valójában? És Ross miért nem mondta el? Miért hazudott, ha ő azt mondta, hogy bennem bízik meg a legjobban? Riker, Rocky, és az egész család hazudott nekem! Még Rydel is akitől olyannyira nem vártam volna, mint Rosstól. Ezek után kiben bízhatok, és kiben nem? Mindjárt szétrobban a fejem! Annyi kérdés kavarog bennem: Miért pont ő? Rydel mért nem szólt egy szót se? Vagy Riker, aki elvileg odavan értem, vagy Rocky, vagy Stormie, aki olyan mintha az anyám lenne? És miért pont Greyson mutatott rá erre? Ezekkel együtt a rossz emlékek is feljöttek a felszínre, amiket már régóta eltemettem. Régi gondolatok, tettek, fájdalmak, gyűlölet, bánat, és negatív hozzáállás mindenhez. Már csak ez hiányzott...! A régi énem elő akar törni... Gyorsan elmentem fürdeni, hogy kimossam a sok szennyet a fejemből, de nem igen sikerült. Arcot, és fogat mostam, majd úgy döntöttem alszok. Holnapra lenyugszom, és újra minden a régi lesz. Vagyis... remélem...

- Jó reggelt! - mondtam fáradtan. Képtelen voltam aludni az éjjel. Egész végig Rosson meg ezen az egészen gondolkodtam. Amióta felkeltem fél 3kor, azóta le se hunytam a szemem. Egyszerűen képtelen voltam. Gondolatok cikáztak folyamatosan a fejemben, és ettől teljesen ki voltam. Még a buszon is majdnem fenn ragadtam annyira elbambultam.
- Neked is. Hát veled meg mi történt? - kérdezte Kate.
- Ennyire látszik? Basszus! - káromkodtam.
- Na lökjed mi van? Mi történt Rossal? - ez meg honnan tudja, hogy Rossról van szó?
- Honnan veszed, hogy Ross az oka? - tudakoltam.
- Az arcodra van írva, drága. - közölte.
- Nem gondoltál már arra, hogy jósnak menj?
- Még nem, de nem is akarok. - mondta. - Na mi történt? Veszekedtetek?
- Figyi, Kate, nem akarok róla beszélni, jó? - kértem meg. - Írsz órán? Nekem most nincs kedvem.
- Aha. - mondta s ennyiben hagytuk az egészet. Egész nap csak bámultam ki a fejemből, bioszon annyira fáradt voltam, hogy zenével a fülemben elaludtam, úgy keltett fel Kate, hogy kicsöngettek. Egész nap nem volt kedvem semmihez, legfőképp matekhoz nem. Szerencsétlen tanárral nem éppen kedvesen beszéltem, de ingerült voltam. Mindenkinek lehet rossz napja, nem? Greyson is látta, hogy valami bajom van, ezért rajzon mellém ült. Szünetbe csak mi maradtunk benn így volt lehetőségünk beszélgetni egy kicsit.
- Igazam volt? - kérdezte. Pontosan tudta mi bajom.
A szomorú pillantásom elég válasz volt neki.
- Én itt vagyok neked, rám számíthatsz. - mosolygott rám Greyson, és átölelt. Nagyon jól esett ez az ölelés. De mégis olyan nehéz nélküle, mindig vele voltam, mindig jókat nevettünk, mindig ő vigasztalt meg, most meg... Miatta vagyok szar kedvű...
- Tudom, és köszönöm, hogy rávilágítottál erre. - hálálkodtam.
- Ugyan, ez természetes! - engedett el. - Délután ráérsz? - tudakolta.
- Igen, persze. Miért?
- Gondoltam elmehetnénk egy kicsit a hozzánk közeli parkba, dumálhatnánk, meg ilyenek. Na? - nézett rám. Úristen, de édes! Ez vajon randi lenne? Ilyen állapotban nem tudom mennyire tudom majd jól érezni magam... Hezitálásom láttán megszólalt:
- Persze, tudom, hogy nem vagy a legjobban, de ez jót fog tenni hidd el! - mosolygott. Azta rohadt, de édes mosolya van anyám mindjárt elolvadok!
- Jól van, nem bánom. - mosolyodtam el.
- Oké, akkor suli után rögtön odamegyünk. - mondta.
- Na mizujs? - kérdezte Sam, aki pont most toppant be a terembe.
- Semmi különös, veled? - kérdeztem vissza.
- Majd mesélek! - vigyorodott el.
- Oki. - mosolyogtam mindent tudóan. Már alig vártam a délutánt, olyannyira, hogy egy kis időre megfeledkeztem Rossról, meg erről az egész ügyről. Nem mertem belegondolni mi lesz ma délután a parkban, mert ha mégse az történik, amit én elgondolok, akkor letört leszek. De csak azért is a talin járt az agyam. Mi van, ha ez nem is randi csak én képzelem bele? Akkor jó nagyot fogok koppanni... De mi van ha igen? Mégis mit tegyek, ha meg akar majd csókolni? Áhh dehogy akar majd. Hát hülye vagyok én? Pont engem? Pff biztos, hogy nem! Múltkor amúgy is azt mondta, hogy nem tetszik neki senki. Én örülök, hogy egy ilyen srác barátja vagyok! Rendesnek tűnik, nem hiszem, hogy rosszat akarna. Nagy gondolkodásaimban megszólalt a csöngő.
- Ez hanyadik óra volt? - kérdeztem zavarodottan Jenny-t.
- Az utolsó. Mehetünk haza! - mondta boldogan. Az utolsó óra? Ez az! Végre itt az idő! Sietve felöltöztem, kisiettem a kapun. Őt előbb kiengedték, így ott várt rám a suli előtt. Amint meglátott elmosolyodott. Hihetetlen, hogy ez a srác rám vár. 9.-ben mindig elgondoltam, hogy majd engem is itt fog várni egy srác, mint a legtöbb lányt. Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg valóra válik. Erre a gondolatra elmosolyodtam.
- Már vártalak. - mondta Greyson, azzal a félmosollyal, amit ha meglátok elolvadok! Ő egy tipikus jó pasi mégis... engem vár. Furcsa egy érzés ez. Akárkire várhatna a suli tele van csajjal, mégis engem üdvözöl.
-  Akkor induljunk. Vezess. - teljesen elvörösödve ennyit bírtam kinyögni. Teljesen elvarázsolt! Tudom, hogy hülye vagyok, hogy elhiszem, hogy majd engem egy ilyen srác fog szeretni, de valahogy nagyon jóknak tűnnek az esélyeim! Kb fél óra múlva ott is voltunk. A park tele volt fákkal, bokrokkal 1-2 díszes paddal, ahol szerelmespárok nyalakodtak. Az egyik azt hittem lenyeli a másikat, pfúúj. A padokra dátumok voltak rávésve, szívekkel körülvéve, az úton párok sétáltatták a kutyájukat, vagy csak simán kézen fogva mentek. Mi a fene lehet ez a hely? A szerelmesek parkja? xd
- Mi ez a hely? - kérdeztem Greysont.
- A szerelmesek parkja. - mondta. Hirtelen félrenyeltem, elkezdtem köhögni. Bakker, ez most komoly? A rémült fejemet remélem nem vette észre...
- Jól vagy? Félrenyeltél? - aggódott. De ari!
- Ja jól vagyok. - mondtam mikor végre abbahagytam a köhögést.
- Biztos?
- Aha. - mondtam.
- Oké, akkor gyere! - fogta meg a kezem, s elkezdett húzni a park felé. Mi fog itt történni?
Keresett egy szabad padot, és leültünk. Nevetgéltünk, hülyültünk, baromkodtunk, mikor -mint a filmekben- egy tincset ami a szemembe lógott, félre tűrte a fülem mögé, s mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem... azt hiszem meg fog... meg fog csókolni!
- Gyönyörű szemeid vannak. - mondta. Én meg mindjárt elájulok!
- Izé.. köszi. - nyögtem ki. Baromi zavarban voltam, éreztem, hogy vörösebb vagyok, mint a főtt rák. De ő egyre csak közeledett, és közeledett, már majdnem úrrá lett rajtam a pánik, mikor szerencsémre megcsörrent a telefonom. Hála az égnek!
- Bocsi, haló? - szóltam bele.
- Hol vagy? Nem jössz át? - kérdezte Amber. - Itt vannak Johnék. Vpzünk.
- Ööö nem itthon, de amint hazaértem átcsöngetek. - mondtam. Imádlak Amber!
- Oké, na siess! - mondta s letette.
- Ki volt az? - kérdezte Grey.
- Apu, azt mondta segítenem kell otthon, szóval most megyek, majd még találkozunk. Szia! - mondtam, gyorsan adtam neki 2 puszit, s otthagytam. Mikor már elég messze voltam, kifújtam magam. Ez rohadt meleg helyzet volt! Gyorsan hazasiettem, lepakoltam, ettem pár falatot, s már mentem is át Amberhöz. Johnék megint betéptek, szóval jó kis hangulat volt. John felvette Amber fehér ünneplőjét, Rylee énekelt. Elmeséltem Ambernek mi volt mielőtt jöttem.
- Hülye vagy? Egy atom jó pasi akar lesmárolni, te meg elfutsz? Végre bepasiznál, te meg elszalasztod a  lehetőséget? Nem vagy normális Rose! - teremtett le Amber.
- Bepánikoltam, te meg pont azelőtt hívtál volna, mielőtt még valami hülyeséget csináltam volna. - magyaráztam.
- Hülyeséget? Például, hogy végre boldog legyél? - kérdezte Amber.
- Mi van, mi csináltál? - érdeklődött John.
- Ez a hülye lelépett, mielőtt még megcsókolta volna a srác. Méghozzá egy rohadt jó csávó! - szörnyűködött. Hát most istenem...
- Hát most ő dolga. Minek szólsz bele? - Rylee megmondja a tutit. Vagy mégse...
- Mert mondjuk a barátnője vagyok azért? - mondta Amber.
- Jól van relax van! - szólt közbe John.
- Mindegy, ez van. Meg amúgy is mondtam, hogy nem akarok járni senkivel. - érveltem.
- Aha, persze, akkor Ross tetszik neked? Láttam, hogy ölelgetted szilveszterkor. - szólt Amber.
- Mi? Vele? Soha, főleg azok után nem... - mondtam, s eszembe jutott a veszekedésünk. Vajon őt is bántja a dolog? Nem hiszem. Nem úgy tűnik...
- Mért mi volt? - kérdezte meglepetten.
- Hosszú... - mondtam, mert nem volt hangulatom hozzá.
- Ráérek. - mondta.
- Majd később, jó? Ha Johnék elmentek. - tátogtam, hogy ne hallják. Előttük nem akartam mondani, mert tudtam, hogy elsírom magam. Olyan fél 10 fele elmentek, én meg nekiállhattam a mondandómnak. Persze a sírás nélkül nem lett volna az igazi... Úgy reagált a sztorira, ahogy vártam. Azt mondta, szarjam le, várjam meg míg tőlem kér bocsánatot, nehogy már én, meg hasonlók. Nem tudom, mit tehetnék. Aztán eszembe jutott Grey, hogy szegényt, hogy otthagytam. Másnap bocsánatot akartam kérni tőle, de nem jött be. Ahogy pénteken sem. Fura. Remélem nem bántottam meg, meg semmi. Nagyon remélem.. De most, hogy nem jött be, nem volt programom a délutánra, ezért suli után rögtön hazafele vettem az irányt, és épp mikor az utcánkba léptem, megláttam egy alakot a házunk előtt. Mivel nem látok jól, ezért csak akkor láttam ki az mikor egyre közelebb mentem hozzá.

- Megmagyarázhatnám a dolgokat, Rose? - kérdezte Rydel. Ő is és az egész család benne volt ebben... Hihetetlen.
- Felesleges. Mindnyájan hazudtatok. De ha most megbocsátasz, be szeretnék menni. - mondtam, nem voltam kíváncsi senki kifogására.
- Rose! - fogta meg a kezem. - Nézz rám jó? Sajnálom, én és mindenki, nem így akartuk, hogy megtudd, és tudom, hogy el kellett volna mondanom, de Ross azt mondta majd ő elmondja, de ő sem tudta, hogy mondja el, és mikor. Nem ő a hibás érte. Ő csak félt, hogy elveszít téged. Értsd meg fontos vagy neki! Amióta kiderült mindez, nem akar enni, sem interjúzni, sem kikelni az ágyból, csak bámulja a tévét, vagy azt a számot hallgatja, amit neki mutattál, és a pingvint ölelgeti, amit tőled kapott. Ez így nem mehet tovább! Kérlek, beszéljétek meg, azóta nem láttam ilyennek, amióta az első szerelme összetörte a szívét.. Napokig ki sem akart jönni a szobájából. - mesélte Rydel. Tényleg ilyen lenne? A padlón azok a könnyek tényleg az övéi lettek volna? Nem értek semmit! Bakker teljesen összezavarodtam! Mindjárt szétszakad a fejem!
- Ömmm... Kell egy kis idő... Még fel kell dolgoznom ezeket, de átgondolom. - ennyit tudtam kipréselni magamból. - De most tényleg mennem kell, bocs, szia! - mondtam.
- Jól van, szia! Akkor gondold át! - kiáltott még utánam.
Amint a szobámba értem felsóhajtottam. Igazat mondott Rydel? Tényleg ennyire fontos lennék neki? De ha mégis így van, akkor Grey honnan vette, hogy nem? Nem hiszem, hogy hazudna. Ő nem olyan. Nem tudom. Hiányzik Ross... Nagyon! Hiányzik a hülyesége, a nevetése, az, hogy mellettem legyen, és megvigasztaljon. Hiányzik a legjobb barátom. De ugyanakkor képtelen vagyok elfelejteni, hogy hazudott nekem. Mondjuk én sem mondtam el neki mindent... De annak oka volt! Bár... neki is lehetnek okai miért hallgatta el előlem az igazságot. Talán túlreagáltam a dolgot, nem kellett volna úgy üvöltenem vele, még csak pofont sem kellett volna neki adnom, hiszen végül is ő sosem anyázna, főleg nekem nem, és így visszagondolva semmi rosszat nem mondott... Csak szóba hozta én meg robbantam. Teljesen eldurrant az agyam. Annyira megbántott azzal, hogy nem mondta el, hogy egy sztár. Hogy van egy bandája. Olyan nehéz lett volna? Inkább csak az fáj, hogy mástól kellett megtudnom...
Úgy elgondolkodtam az időt, hogy az óra már este 6 órát mutatott. Kezdődött a sorozatom, és én még semmit sem tanultam. Megint. Na majd vasárnap. Gyorsan leszaladtam a konyhába valami kajáért, és pont visszaértem a főcímdal végére. Minden hétköznap megy, Violetta a címe, tudom elég gyerekes, hogy Disney Channel-t nézek, de ez nem tűnik rossznak. A csaj szerelmes, de nem tudja melyik srácot válassza. Szívem szerint Leónt választanám. Ő kedves, aranyos, megértő, jófej, segítőkész, mindig ott van, ha kell, és nem utolsó sorban helyes. Nem az a szőke, kék szemű herceg, és pont ezért jön be. Sosem voltam oda a szőke pasikért. Annyira még nem élek álomvilágban. Soha nem hittem azt, hogy majd jön egy herceg fehér lovon. Max abban hittem, hogy a sors hoz össze vele egy véletlen folytán. Ebben mai napig hiszek. Ez sokkal valószínűbb, mint azok a mesék amikkel a gyerekeket ámítják. Az élet tök ellentéte. Én nem hiszek a tündérmesékben, én nem az a fajta lány vagyok. Megéltem annyi mindent, hogy tudjam mi valóság, és mi az amit csak képzelek. De Ross és a köztem lévő barátság igazi volt, tudom, éreztem! Ezért vagyok összezavarodva. De mint mindig, elmenekülök a baj elől. Sorozatba, horgolásba vagy akármi másba fojtom az érzéseim, gondjaim. Másra koncentrálok. De csak másnap reggel jöttem rá, hogy ez elől nem futhatok. Időt akartam, hogy gondolkozzak, hogy dönthessek. De nem kaptam. Mikor kinyitottam a szemem egy gyönyörű mogyoróbarna szempár bámult rám. Lehunytam a szemem majd újra kinyitottam. Most már láttam az egész arcát, a szőke haját, az ajkait. Egyből felismertem ki az.
- Jóreggelt, álomszuszék! - mosolygott rám féloldalasan.